Ha egy sűrű városi területen sok bontás árán hozunk létre új épületeket, felmerül a hangulat megteremtésének dilemmája. Minden budapesti kerület, sőt kerületrész önálló arculattal rendelkezik, melyet felülírni kockázatos vállalkozás. Ez már megtörtént a panelépületek belvárosi beépítésével a 80-as években. Másik veszélyt jelenti a hagyományos szomszédsági kapcsolatok újrafűzése. Ez utóbbi sokkal nehezebb, mint a foghíjbeépítés esetében, ahol legfeljebb egy háznyi új lakó kerül ide. Mondjuk azt, hogy a lakosság teljesen kicserélődik az átépülő területen, a lakosság cserélődésének hosszan tartó, de szerves folyamata helyett létrejön egy demarkációs vonal, melyet ha átlépünk, belépünk egy szép és új világba. Kérdés, hogy a kettő hosszú távon hogyan fér meg egymással. Az egyik forgatókönyv szerint a szép, új világ a környéket felhúzza, a másik szerint azonban ez a határ erodálódik, és a környék igénytelensége fokozatosan és helyenként láthatatlanul rátelepszik az újonnan épült városrészre.
