Rehab-irritáció. A sporaarchitects építésziroda szállodaterve a zsidónegyedben. Építészek: Dékány Tibor, Finta Sándor, Hatvani Ádám, Vadász Orsolya.
Az utóbbi években bontások és botrányok véget nem érő sorozata jellemezte a budapesti zsidónegyedet. Többször szerepelt főcímként a Blikkben, az ingatlanmaffia hatotta át, és - ne legyünk naivak – hatja át még ma is a területet, melynek egyik kifutása például a bukott politikusok ügye. Közben a negyed civil szervezetek harcászati terepévé vált – olykor heroikus, embert próbáló beavatkozásokkal. És most itt egy újabb bontás jön. Újabb botránykő, amiért érdemes civil városvédőknek élőláncot alkotva napokon keresztül demonstrálni, vagy az értékteremtés halvány reménysugara?
Hogy a problémakört jobban körbejárjam, először a száraz tényeket veszem elő. A szabályozási terv szerint a Kazinczy utca 41. sz. alatti épület vagy bontható, vagy az utcai szárnya és a hátranyúló rész tetőformájával együtt megtartandó az utcavonaltól mért 17 m-ig. A 37. és 39. számú telek jelenleg üres, a 37-en található 30-as években épült épületet 2009. februárjában elbontották. A két utóbbi telek szélessége egyenként mintegy 8 méter, mélységük 30 méter, összevonásuk után is egy mikrotelekként működik. Logikusnak tűnhet tehát a további telek csatolása, melyen azonban a meglévő épület akár akadályt is jelenthet.
A műemlékvédelem 2009. elején kiadott szakhatósági hozzájárulását a telekegyesítéshez nem adta meg, mert véleménye szerint a kulturális örökségi elem történeti szerkezete sérülhet. A történeti városrész sajátosságaitól idegen beépítés és teleknagyság jönne létre, épp ezért elengedhetetlen a történeti városszerkezet megtartására törekedni. A KÖH (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) azonban hagy egy kiskaput: az ingatlanok csatolásának kérelme a telkek beépítésére vonatkozó elvi építési engedély ill. örökségvédelmi hatástanulmány együttes alátámasztó véleménye alapján lehetséges.
Mielőtt részletesen szólnék a tervről, fontosnak tartom néhány idevonatkozó fogalom tisztázását. Először is mit jelent a városszövet itt a zsidónegyedben? Számomra a szabálytalan struktúrát, a szabálytalan homlokzatszerkesztést, a szabálytalan háztipológiát, a szabálytalanságot egyáltalán. Az eredmény: minden ház más, egyfajta szellemi és érzelmi kaland. A városi szövet jelenti továbbá a kisebb, helyenként törpeléptéket, a sűrűséget, de nem a zsúfoltságot, az átjárhatóságot, és az utcai élettér intenzív használatát. A keskeny utcák élhetők voltak az autók megjelenése előtt, mostanra azonban mi, városlakók harmadrangú szereplőkké váltunk (elsőrangú ugyanis a mozgásban lévő autó, másodrangú az álló autó, és negyedrangú a biciklis). Ezek az anomáliák okozzák azt, hogy minden új beavatkozást gyanakvóan szemlélünk, hiszen a helyzet csak rosszabb lehet...
Tehát, ha a városszövetben OTÉK-konforman – az országos építészeti előírásoknak megfelelően - akarunk tervezni, akkor mélygarázsokat építünk, mely forgalmat generál, szükségképpen tovább rontja a helyzetet. Tehát ki lehet mondani, hogy az OTÉK néhány passzusa itt hülyeség, és hatályon kívül kellene helyezni. Mert biztosan Olaszországban is van OTÉK, de senkinek nem jut eszébe a Canal Grande menti új épületek alá mélygarázst tenni...
Másodszor: mi az értékvédelem? Röviden pusztuló történelmi értékek védelme. És mi itt az érték? A városszövet, az épületállomány, vagy a megfelelő használat folytán életre kelő örökség? A városszövet és az ahhoz kapcsolódó lépték mindenképpen sarokköve a zsidónegyed értékvédelmének. Az apró és szabálytalan telkek lekövetése illetve az erre való utalások, az épületek tömegének ehhez történő törése. Az épületállomány már egy kényesebb kérdés, hiszen nem minden esetben jelent maga a ház értéket. Azonban vizsgáljuk meg épületünket! Mai alakját 1881-ben nyerte el, helyén már korábban, 1850-től földszintes klasszicista lakóépület állt. Kisvárosias karakterével, architekturális kialakításával a belváros, ill. a VII. kerület néhai jellegzetes, eklektikus város-, ill. utcaképének őrzője. A Belső-Erzsébetvárosban egykor gyakori, műhellyel egybeépült lakóépületek közé tartozik, egyike e típus kis számban fennmaradt emlékeinek. Épülete, amelyben 1914-2002 között változó tulajdonosokkal, ám megszakítás nélkül ortodox kolbász-és szalámiüzem működött. A műemlékvédelmi tanulmány szerint azonban az épület állaga erősen leromlott. Idéznék néhány mondatot: „Falpilléres, négyzetes kőlapokkal burkolt kapualját törmelék borítja, miután a födém egy részen a keresztgerendák között átszakadt… az utólag vasgerendákkal alátámasztott függőfolyosó állapota életveszélyes, korlátai hiányoznak.” A ház megtartása sok energia, és akkor indokolt, ha az új használatához jól ízesíthető.
A megfelelő használat és az életmód kapcsolata már egy jóval bizonytalanabb terület, melyről építészként találgathatok csupán. Az ortodox szalámigyárat az önkormányzat bezáratta (felmerül a kérdés, miért?), azóta az épület gazdátlanul áll.
Harmadszor: mi az értékteremtés? Számomra itt a műemléki városrészben olyan használat megtalálása, mely életet, fenntarthatóságot hoz a városrészbe, újraírja és frissíti mentális térképét, miközben tiszteletben tartja a kulturális közeg által meghatározott mozgásteret. A szálloda a zsidónegyedben mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik.
Tehát a negyed szellemiségének kreatív és friss továbbfejlesztéséről van szó, melybe szervesen beletartozik az új bátor használata és a régi emlékének értő ápolása egyaránt.
Negyedszer: mi az illeszkedés? Mára kiderült, hogy az illeszkedés nem merülhet ki elmúlt korok formáinak szolgai másolásában. Ez hamis, talmi, egy provinciális kultúra lenyomata. Az illeszkedés sokkal inkább a tömegképzésre fókuszál, illetve itt a szabályozási terv által jóváhagyott tömegalakítás kényszerének szelídítésére. Mert sajnos sokat lehet és kell építeni.
Ezen gondolatok előrebocsátása után veszem górcső alá a tervet. Tervezők nem a régi épületet tartották meg, hanem bontottak, a meglévő épület emlékeit azonban nem teljesen radírozták ki. A 41-es számú ház homlokzatát látszóbetonból visszaépítették, mintegy elidenítve a helytől. A régi ablakok vakablakok, az újak már a teljes épületen végighúzódó szintekhez alkalmazkodnak. Irónia, vagy inkább egy építészeti gesztus, mely a két szintmagasságot egymásra csúsztatva, „pauszpapíron” keresztül láttatja a régi és az új szintmagasságok közötti különbséget. Az újonnan tervezett homlokzat egyszerű, fehér, és szuverén megjelenésű.
A terv tömegalakításában a meglévő telekosztásra reagál: az épületek továbbviszik a régi épületek emlékét. A felső, lecsapott homlokzat több fényt hoz be az utcába, és több teret ad az utcának, az utóbbi számomra talán még fontosabb. A tető átmenet a magastető és a homlokzat között, és ez nem csupán abból ered, hogy hajlásszöge pontosan a két elem megszokott helyzete közé esik. Ez az ambivalencia jól jelzi, hogy az épület a homlokzat és az enyhén dőlő homlokzat törésvonalában a környék alacsonyabb párkánymagasságú épületeinek irányában tesz jól érzékelhető gesztust.
A homlokzat három, a régi telekosztásnak megfelelő részre oszlik, együtt mégis egységet alkotnak. Visszahozzák a mikrotelkek hangulatát, az új mégsem fityeg egymagában, hanem bátor egységként vállalja a másságot. Utal a történeti épületek vakolatarchitektúrájára az ablakok köré vont absztrakt plaszticitással. A belső, zölddel befuttatott homlokzatok visszaadnak valamit a beépített és burkolt területek eredeti zöldjéből. A hátranyúló szárny hátsókertre néző homlokzata tűzfal, nincs rajta nyílás. Ez egy udvarias tett a szomszéddal szemben, a sűrűséget nem fokozza a terv kellemetlen átlátásokkal.
Az épület két pinceszinttel, egy földszinti fogadótérrel és további öt szállodaszinttel rendelkezik. A második pinceszint tartalmazza az autólifttel kiszolgált mélygarázst, ahol 30 db autónak jut hely, részben egymás fölött elhelyezve. Az autólift bizonyára megfelel az előírásoknak, azonban használata szűk utcákban felettébb problémás, hiszen a liftre várakozó autó mögötte torlódást okozhat. A földszinti rész teljes mértékben a szálloda reprezentatív funkcióit tudja látja el. Az étterem az utca felé nyílik, a kis konferenciaterem pedig a szálloda udvarára. A lobbi az udvar felé transzparens, áttört, nemes tett az utca felé, hiszen a szűk tér legalább vizuálisan megnyílik egy igényesen kialakított kert irányában.
Az alaprajz racionális, a szokványos szállodai folyosók zártsága helyett itt egy kígyózó meanderrel van dolgunk, mely a központi helyen megnyílik a belső udvar felé. És ez a terv talán legérzékenyebb pontja: a sűrűség vállalása miatt elkerülhetetlenek az átlátások: ez szintenként két szoba esetében virulens probléma. Megjegyzem, nem tragédia, de nem elegáns. A szellemes és konzekvens tömegképzés sajnos áldozattal jár, és ezt itt be kell vállalni. A szélesebb telek L-alakú, a keskenyebb hagyományos zártsorú, de hátrébb ugró beépítés óhatatlanul eredményezi a „nyitott lichthofokat”.
A terv újszerűségével és frissességével példamutató lehet belső Erzsébetváros megújulásában. Nem szokványos, nem másolja a történeti formákat. Nem akar igazán tetszeni, ezért őszinte. A komfortzónát megcélzó irritáció a zsidónegyed rehabilitációjában.
képek: sporaarchitects